6.rész

Sziasztok! Sajnálom, hogy több mint egy hónap kihagyás után írok csak.

Sajnálom, nem volt rá időm és erőm.

Luv you, *D

Folyamatosan zokogtam. Nem tudtam mást tenni, csak nézni, hogy a legjobb barátnőm vízbe fullad. A gyász hulláma olyan hirtelen érkezett, mint az a hullám ami lesöpörte Clairet a deszkájáról. Nem éreztem mást, csak a szomorúságot, gyötrelmet.

Közben Taylor nyugtatni próbált, a hátamat veregette, és nyugtató szavakat súgott a fülembe. De semmi sem hatott. Szorosan átölelve zokogtam, mellkasom egyenetlenül mozgott. Alig kaptam levegőt, nem láttam semmit könnyeimtől, csak a nagy homályt. 

Nem tudom meddig sírhattam, de egyszer csak arra eszméltem fel, hogy valaki kiáltozik Másodpercekkel később jutott csak el a tudatomig hogy az a hang Brandoné. 

Könnyes szemmel, szipogva felnéztem és észrevettem, hogy a csurom vizes Brandon, Claire eszméletlen testét húzta ki a vízből. Ösztönösen felpattantam és a mobilomért rohantam. Rekordgyorsasággal tárcsáztam a mentőket.

- Halló? Sürgősen jöjjenek a tengerpart északi részéhez. A legjobb barátnőm leesett a szörfdeszkájáról és nincsen eszméleténél!- hadartam. 

- Tizenöt perc- szólalt meg egy női hang majd bontotta a vonalat.

Bedobtam a kocsi ülésére a telefont és visszasiettem a többiekhez. Brandon próbálta újraéleszteni szájból-szájba lélegeztette és a tüdejét nyomogatta. 

Az a tizenöt perc amíg a mentősök kiértek, maga a rémálomnak tűnt és minden egyes percet óráknak éreztem. Alig használt valamit Brandon újraélesztése, csupán annyit, hogy tovább működött a szíve. Bár ha belegondolunk, ez is valami.

A mentő vinnyogva érkezett meg és égő lámpákkal, amitől rögtön megfájdult a szemem és a fejem. Minden ember egyszerre pattant ki és a földön elterülő Claire felé vették a irányt.

- Még mindig eszméletlen a hölgy?- kérdezte egy harmincas éveiben járó, komoly férfi. Ha jobban megnéztem volna, talán megtudtam volna állapítani, hogy helyes-e vagy sem, de annyira lekötött az aggódás Claire iránt, mint még soha semmi.

-Igen. Csak a szíve ver lassan- mondta Brandon aggódva. 

-Emeljük- intett a férfi kollégáinak egy gyors vizsgálat után, akik hordágyat hoztak, és óvatosan ráemelték Claire-t. Betették a mentőbe, és hallottam ahogy valaki azt kiáltja:

-Deffibrilátort!- zengett a hang.

Mindhárman odarohantunk a kocsihoz, és néztük ahogy azt az áramos valamit folyamatosan Claire mellkasának nyomkodják. Egy alig harmincéves, kedves arcú nő felénk fordult.

-Melyikőtök jön be velünk a kórházba?- mosolygott, gondoltam, hogy oszlassa a feszültséget, de a szemén láttam, hogy mennyire nehéz neki is tartani magát. 

Ránéztem a fiúkra. Taylor vállat vont, Brandon pedig lehajtotta a fejét.

-Srácok, szerintem megyek én. Ti pedig próbáljátok megkeresni a deszkáját és hozzátok ki. Amint tudok telefonálok- nyomtam mindkét fiú arcára egy-egy puszit majd beszálltam a mentőautóba. 

Az emberek sürögtek-forogtak, én egy ócska széken ültem és Claire szabad kezét szorongattam.
Néma csendben ültem végig, kivéve azokat a pillanatokat, amikor szipogtam. Bár az sem tartott sokáig, mert egy kedves ember aki a nagy sürgésben rám nézett, adott nekem egy zsebkendőt amit elfogadtam.
A kórházban el kellett válnom Claire-től, mert őt bevitték valami kórterembe,vagy műtőbe, én pedig kint ragadtam a váróban.
Amint eltűntek szem elől, rögtön az első telefonhoz mentem és kevéske aprómból felhívtam Claire szüleit. Az apja vette fel, csámcsogott, gondoltam az épp friss hamburgerét amit mindig vacsorára eszik.
-Igen?- nyammogta a telefonba.
-Jó estét Mr White!- köszöntem.
-Helló Jamie!- ismerte meg a hangom.
-Fontos ügyről szeretnék beszélni magukkal- mondtam szomorú hangon.
-Miről lenne szó?- hallottam ahogy lenyeli a kóláját.
-Claire-ről- suttogtam.
-Mi van a vele?- riadt meg rögtön. Bár nem voltak túlságosan táplálkozási guruk, imádták Clairet.
- Kórházban van- mondtam fagyos hangon.
-Hogyan? Mi történt? Milyen kórházban?- üvöltötte a telefonba.
- Szörföztünk. Besötétedett és látott egy nagy hullámot. Mondtuk neki, hogy ne menjen vissza a vízbe de nem hallgatott ránk. És leborult a deszkáról.

-És melyik kórházban van?- üvöltötte tovább. 

-A helyiben...mármint a városiban-dadogtam.
-Mindjárt ott vagyunk- csapta le a telefont.
Leültem a váró egyik  székében, és...vártam. Nem tudtam mit csinálni, sajnálatos módon. Iszonyú volt ott ülni, ahogy közben valahol Claire-t műtik vagy valami. Az őrült, csendes és idegfeszítő várakozásban öröm volt ( ha lehet így kifejezni magam) megpillantani Claire szüleit.
-Hol van?- csörtetett mellém Bill White, Claire apja.
-Bevitték egy terembe. Szerintem műtő, de nem tudom biztosan- motyogtam a padló felé.
- Oh,ez nem lehet. Szegény kicsi Claire-ünk kórházban van!- rogyott a mellettem lévő székre.
Megértem a hangulatingadozásait. Ha nekem lenne gyerekem és ilyen történne! Elképzelni is szörnyűség.
Ránéztem Claire anyjára, Cindyre. Csöndes asszony volt mindig is, ráadásul csupa szív. Ugyanolyan szőke haja volt neki is, mint Clairenek, ugyanazokkal a kék szemekkel.
Ahogy ott állt, fejét lehajtva, szája lefelé görbülve...valami iszonyatosan elkeseredett látványt nyújtott. Mintha csak megérezte volna, hogy figyelem, rám emelte tekintetét. Kegyetlenül hatalmas szomorúság ült szemeiben.
-Beszélhetnék veled négyszemközt Jamie?- szólalt meg lágy, kissé remegő hangon.
-Persze- álltam fel a székből és követtem.
Nem mentünk sokat, csak a folyosó végéig. Ott megállt, és szembefordult velem. Fél oldalammal nekidőltem a menta zöld falnak.
-Miről lenne szó?-kérdeztem halkan.
-Mi történt? Bill csak annyit mondott, hogy a veletek szörfözött és leesett a deszkáról. Igaz ez?-hangjában felcsendült a számomra jól ismert anyai aggodalom.
Az én anyámtól is sokszor hallottam ezt a hangnemet, legelőször akkor, mikor egyedül akartam át menni a túloldalra.
-Tömören, kissé hibásan fogalmazva igen. De ha szeretné, elmesélhetem rendesen.
-Azt megköszönném-bólintott.
-Lementünk négyen deszkázni. Jó volt minden, sütött a nap, meleg volt, természetesen mindenki borult párszor, semmi komoly nem történt még akkor. Mikor a nap lemenőben volt, kiültünk a partra száradni, majd tábortüzet gyújtottunk. Eléggé sötét volt, és már nagyon fújt a szél az óceánon, mikor Claire felkiáltott, hogy mekkora hullám, és, hogy azt nem hagyhatja ki. Kiabáltunk neki, hogy ne menjen mert túl sötét van és túl erősen fúj a szél, de nem hallgatott ránk. Mikor a víz széléhez ért, utána eredtünk. De már késő volt. Claire már szelte a habokat. Hátrapillantott ránk, és integetett, pont akkor mikor megváltozott a szélirány. És az tetemes mennyiségű víz maga alá taszította. Elsüllyedt, de a bátyám, Brandon utána úszott és kihúzta. Megpróbálta újraéleszteni miközben én kihívtam a mentőket-meséltem beleborzongva a történtekbe.
-Köszönöm, hogy elmondtad-mosolyodott el futólag.
-Semmiség. Ez a legkevesebb amit tehettem. A fiúkat ott hagytam és megígértem, hogy majd szólok nekik. Csak az idefelé úton jöttem rá, hogy nincs nálam a telefonom-vontam vállat.
- Az nagy baj Jamie! Tessék, kölcsönadom addig a telefonom, míg tájékoztatod őket-nyomta a kezembe a telefonját majd visszasietett férjéhez.
Egy másodpercig elámultam a nyomógombos telefonon, de utána használatba vettem. Rögtön tárcsáztam Taylort.
-Igen?-vette fel a telefont.
-Taylor, itt Jamie -mondtam.
-Jajj Jamie- könnyebbült meg.
Elmosolyodtam.
-Mi van bent a kórházban?-kérdezte.
-Semmi, csak a szokásos. Tudod, mindig ide járok-kezdtem el ugratni, magam sem tudom miért.
Felnevetett.
-Amúgy a szülei most érkeztek meg. Szegények nagyon kivannak. Jobban mint én. Bár megértem. Clairet meg valószínűleg a műtőbe vitték. Kevesebb esélyt látok rá, hogy csak egy sima kórterem volt a cél-mondtam idegesen.
Felsóhajtott.
-Nyugalom Jamie. Minden rendben lesz. A mai orvostudomány nagyon fejlett. Valószínűleg minden hónapban van egy ilyen esetük. Claire meg fog gyógyulni. Minden rendben lesz. Pár hét múlva ugyanolyan dinka lesz, mint eddig-nyugtatgatott.
Szerencsére bevált. Megnyugodtam. Annyira jó volt abban a pillanatban Taylor hangját hallani, legszívesebben az éteren keresztül megöleltem volna.
-Köszönöm. Mindig tudod mit kell mondani-suttogtam becsukott szemmel.
-Semmiség. Na és Brandon? Ő mit mondott?-kérdezte nekem pedig bűntudatosan kipattantak a szemeim. Hupsz, eszembe se jutott, hogy felhívjam a tulajdon bátyámat.
-Öm..az van, hogy még nem hívtam föl-ismertem be bűntudatosan.
-Akkor mire vársz? Gyorsan hívd fel, biztosan halálra izgulja magát!-mondta dorgálóan.
-Miért lenne nagyon ideges?-kérdeztem kíváncsian.
-Hát....mert ő régebb óta ismeri mint én, gondolom neki olyan, mintha Claire lenne a második húga-mondta.
-Jó, akkor majd holnap hívlak, szia-suttogtam.
-Oké, szia-mondta, én pedig megvártam, hogy ő bontsa a vonalat.
Utána pedig kénytelen voltam Brandont felhívni.. Rögtön felvette.
-Igen?-kérdezte.
-Szia Brandon, Jamie vagyok-köszöntem.
-Jamie, de jó, hogy hívsz! Mi a helyzet? Mit csinálnak Clairrel? Hol van?-hadarta idegesen.
Csak tudtam volna, hogy miért olyan.
-Clairet bevitték a műtőbe,azóta semmi hír róla. A szülei már itt vannak-tájékoztattam.
-Műtőbe? Mit csinálnak ott vele?-rémült meg.
-Nem tudom. Nektek sikerült kihalászni a deszkát?-érdeklődtem.
-Két darabra tört, könnyű volt kiszedni. Jamie, én nagyon aggódom Claire miatt-ismerte be.
Én pedig ugyanazt elismételtem Brandonnak, amit Taylor mondott nekem. Azt azért még hozzátettem, hogy mondja el anyuéknak a dolgot, és, hogy ma már ne is számítsanak rám, majd letettem a telefont.
Visszasétáltam a White szülőkhöz, akik felváltva egymást vigasztalták. Megköszöntem Cindynek a telefont, majd leültem az egyik narancssárga műanyag székbe.
Másfél óra múlva aztán nyílt az ajtó ahol Claire eltűnt, és egy orvos lépett ki. Egyenesen hozzánk lépdelt, majd megkérdezte.
-Önök Claire White hozzátartozói?-kérdezte nagyon komoly hangon.
-Igen-válaszolt Bill.
-Nos, White kisasszony......